Hogyan tartsunk ökröt a húsáért

A szennyeskosár túl kicsinek bizonyult. Ez az ökör önmagában 45 kilogramm húst adott – fejenként (mi pedig nyolcan voltunk). Afféle közös vállalkozásunk volt, amiben egyenként 250 eurót fektettünk be. Biztosítottuk a gazdát arról, hogy meg fogjuk venni a jószágot, cserébe pedig a gazda vállalta, hogy felneveli őt. Mindegyikünk megkapta mindennek az egynyolcadát: vagyis a szűzpecsenye, a farok, a pofa, a tarja, a szegy és a rövidborda egynyolcadát, sőt még a csontokat is testvériesen elosztottuk.

Miért tettem mindezt? Tiszteletből. Úgy érzem, hogy a szupermarketekben nem tisztelnek engem eléggé, amikor olyan húst próbálnak rámsózni, ami pont úgy néz ki, mint ami egy steril mikroelektronikai létesítményből érkezett, nem pedig egy vágóhídról. Hol a vér, a porc és a többi olyan dolog, amit a „steak” és a „jószág” szavakhoz kapcsolunk. 500 g vagdalthús 1,50 euróért? Ez éppen annyira tisztességtelen, mint amikor úgy teszünk, mintha az állat csak mellből és bélszínből állna, aztán a többit becsomagoljuk és Afrikába szállítjuk, ahol aztán olyan olcsón adjuk el, hogy azzal a helyi gazdák nem tudják felvenni a versenyt.

Amikor húsdarabokat tartalmazó fagyasztós zacskókkal kissé túlpakolt szennyeskosarat a csomagtartóba tettem, véres kézzel álltam, és azon gondolkodtam, hogy hogyan kezdjek majd neki. Aztán azon morfondíroztam, hogy mihez kezdjek ezzel a rengeteg hússal. Ja, és mi is a „hasalja”? Még nem is volt szerencsém enni ilyet, nemhogy elkészíteni. Végül mindkettőre sor került. Egy állat tulajdonképpen olyan, mint egy zenealbum: a slágerek között sok-sok jó számot találhatunk, ha hajlandók vagyunk meghallgatni őket.

A lányommal gyakran ellátogattunk a gazdához az Északi-tenger partján. Megnéztük az ökröt, kicsit beszélgettünk is vele, nevet viszont nem adtunk neki. Egy percig sem titkoltam, hogy mi lesz a sorsa. A lányom eljött velem a vágóhídra, és segített berámolni az összes húst a csomagtartóba. Eközben pedig az ételekről beszélgettünk. Talán ez is az oka annak, hogy még egyszer sem láttam, hogy játszott volna az étellel. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Legyünk őszinték: a hús elosztása és eladása nem számít sem újdonságnak, sem pedig lázadó cselekedetnek. Nagyjából két millió évvel ezelőtt az első őseink a vízi antilopokra vadásztak együtt, majd a neandervölgyiek mamutokat hajtottak, aztán jóval később a falvak lakói a jószágok vágásakor gyűltek össze. Úton vagyok tehát az Északi-tengerhez néhány barátommal. Talán is lányom is jönni szeretne – viking harcosnak öltözve. Legalább újból van otthon egy húsbárd.